Bónus Tibor könyve a hagyaték kérdései felől közelítJózsef Attila költészetéhez, azzal a belátással, hogy nemcsak a szöveggondozás és szövegkiadás képezik az értelmező olvasáselőfeltételét, de ez fordítva is érvényes. Különösen érdekes lehetez azon darabokesetében ilyenből nem kevés van az életműben , amelyeka halál, a meghalás, az utóélet, a mű és a nyomhagyás, a gyásztematikája köré szerveződnek, a költőtársakat vagy az anyát gyászoló versektől a költőneka saját születésnapjára írt testamentumain, medáliaszerű önarcképein át a sajáthalált bejelentő kései költemények soráig. Vagyis ott, ahol ez a költészet azéletnek, az élőnek a halála utáni maradékáról, a test bomlásáról, földi maradványairólés tőlük nem elválaszthatóan a túlélőknek e fennmaradó nyomokhoz való viszonyáról,a temetésről, a gyászról, a gyászmunkáról, a gyászszertartásról, az emlékezetről,a felejtésről, a vigasz lehetőségéről vagy lehetetlenségéről, a monumentalitásról,az örökségről beszél, arról, ami nem hagyja érintetlenül a József Attila-korpuszhoz mint költő hagyatékhozvaló viszonyt, ennek önértelmező lehetőségeit. Bónus Tibor könyvéből, mely a költői mű és annak biográfiai kívülje közötti relációt,illetve az anyának e műben betöltött szerepét is újragondolni igyekszik, a recepcióban többnyire kevesebb figyelemre méltatottversek vagy versváltozatok(köztük a Szól a telefon
, azÓh boldog az
, aNem emel föl, aZöld napsütés hintált
, aKét keserves, azÉhség, aMajd
I.-II., aKiknek adtam a boldogot
, aCsöndbe fagynak a dalok
) szoros és invenciózus olvasásával egy új, eddig szinte ismeretlen József Attila-kép bontakozik ki. A költő búcsúversének és öngyilkosságának bonyodalmas viszonyáról, illetve a hit(etlenség) és a tanúságtétel e költészetet meghatározó kérdéseiről is szó esik itt, akárcsak az anyagcsereönreprezentáló funkciójáról, arról, ami a földművelés, az anyaföld és az anyanyelv összefüggéseihez,valamint az evés, az emésztés és bármily meglepően hangozzék az ürülék (az exkrementum) m
