Történt egyszer, hogy Banka Munyó, a városka csodabogara kiült a kis sziklás dombra és némán egykedvűen nézett maga elé. {MORE}Az emberek először nem törődöm módon elmentek mellette, bár az idősebbek még illendően köszöntötték a fiatalabbak vihogva elszaladtak, de akadtak olyanok is, akik nem értek rá észrevenni, hogy az idős anyó egyedül ül ott…
Már senki sem emlékezett rá, vajon hány éves lehet, egyedül Banka Munyó maradt meg a múlt emlékeként. Az öltözéke is egyértelműen a múltat tükrözte, akár egy falumúzeumban is kiállítási darab lehetett volna bármelyik ruhája. Most is éppen szokásához híven, több rétegű hosszú rokolyában, kötényben, ódivatú blúzban, nyakában kendővel üldögélt a sziklán. Őszes haját kontyba tűzte, s hosszú copfjával körbetekerte. A háta mögött csúfolták Banka Munyónak, rajta is ragadt, már ő is tudott róla, pedig volt rendes tisztességes neve. Hajdanában még hallgattak a szavára…
Különös apropóból választotta a figyelemfelkeltés eme módját: Aznap este különleges teliholdat várt, s kíváncsi volt: Vajon lesz még, aki észreveszi őt, s vajon megmentheti-e a fiatalságot a varázskendője segítségével?
Hallgassátok meg Banka Munyó kedves meséit!
