Én tényleg csak játszani akartam. Erre mi történt? Jött az óvónéni, a csősz, a nagyobb és erősebb fiúk a Téren, a kalauz, a portásbácsi, a tanítónéni, az osztályfőnök, a professzor, a KISZ-titkár, a körzeti orvos, a rendőr, a határőr, a főnök, a személyzetis, a szakszervezeti titkár, a párttitkár, a recepciós, a miniszterelnök, az adóhivatal, a felettes én no meg a biológia. És ezek a hívatlan jövevények mind-mind azon mesterkedtek vagy mesterkednek ma is, hogy a fejembe verjék, hol a helyem, mi a dolgom, mihez tartsam magam, meddig terjed a mozgásszabadságom. Pedig amióta az eszemet tudom, nem akartam mást, csak játszani. Miért? Hogy szabaduljak attól, ami gúzsba köt. Hogy feledjem a testi és szellemi béklyókat és korlátokat, amelyek sértik a hiúságomat, józanságra intenek, belém fojtják a szót, netán teljes némaságra kárhoztatnak. Hogy legyen valami, amiben győzhetek anélkül, hogy másnak ártanék, valami, amiben méltóságomat megőrizve veszíthetek is. Hogy legyen is, meg nem is tét. Hogy ha mindenképpen kell a fegyver, az legfeljebb fröccsenő vízipisztoly vagy pukkanó dugóspuska legyen: senki vérét ne vegye, nyolc napon túl gyógyuló sérülést véletlenül se okozzon, ám akit eltalál, az érezze, hogy olyasvalami történt vele, aminek súlya van.(Szentmiklósi Tamás: Szabadlábon hetvenen túl /részlet/)
