Debreczeny György Bernhard-reflexióit vagy -parafrázisait kézbe véve, első pillantásra azt gondolhatnánk: lám csak, valaki közel fél évszázaddal később úgy érezte, hogy Bernhardnak kár volt abbahagynia a versírást, nem is voltak olyan rosszak azok a versek, és jó volna valahogyan folytatni a félbehagyott munkát.Naturgemäß erről sincs szó. Arról van szó, hogy van egy kortárs magyar szerző, aki úti- és beszélgetőtársává, compagnonjává, szinte testvérévé választott egy hozzá és hozzánk közelálló osztrák írót, aki gmundeni konyhájában herendi porcelánt tartott, és úton a pesthidegkúti nagynénihez, talán kitérőt tett a Balatonhoz, és süllőt ebédelt Badacsonyban. Ez az utazás már elég régen volt; Debreczeny György most ironikus gesztussal meginvitálta a néhai mestert: ugyan látogasson már meg minket újra, nézzen szét minálunk, és mondja el, mit lát, mi az, ami kirívóan más lett, és hol sikerült teljes épségében átmenteni a múltat; könyvtár- és kórházbüfékben, vasútállomások krimóiban, hol vannak még kis világunkban hrabali-kafkai időzárványok. (Adamik Lajos)
