A kötet versei a hallgatásról szólnak. Nem a némaságról, hanem egy olyan típusú belső csöndről, ami koncentrált figyelmet igényel, ugyanakkor mégsem feszültséget és görcsös akarást sokkal inkább: jelenlétet. Ez a csönd hétköznapi történéseink álomszerű visszfényei közt taposva ki a maga ösvényét beszél. Újra és újra hallhatjuk, ahogy megnyitja előttünk hallgatásunk időtlenséget sugárzó tereit. S ami szavait összefogja, az elsősorban nem a tartalom, hanem a hang egysége. A hangé, ami a lehető legváratlanabb pillanatokban, a legkülönfélébb tárgyakkal, eseményekkel, személyekkel való találkozásainkból ránk marad, és bennünk visszhangot érlel. Utak, jelzések, finoman kirajzolódó nyomok.Mikor láthatóvá, tapinthatóvá, kimondhatóvá válnak a hétköznapi jelenségek mögött. Ennek a megszólalásmódnak, ennek a kontemplatív és befelé fókuszálórezgésnekszeretnék ebben a kötetben teret és keretet adni. Szavakkal hírt adni az életünkbe sokszor csupán töredékekben betörő, alapvetően azonban mégiscsak szakrális természetű csöndről. S így a naplók: e belső pillanatok, olykor csak villanásnyi töredékek krónikái.A könyv tartalmilag két részre két Csöndnaplóra oszlik. Az első egyben válogatás is: az ebben szereplő, 2011 és 2016 között született versek, versciklusok többsége korábban folyóiratokban került publikálásra (Új Forrás, Credo, Vigília). A második egy hosszabb prózaversciklus, amely Justh Zsigmond 1892-93 fordulóján tett indiai útjának hátrahagyott nyomait követve keresi a hallgatás időben és térben is távoli emlékeiből kibontakozó szavakat.
