János, a férjem, a nehéz fizikai munka mellett verseket írt. Mindenről, ami megfogta, főleg a hazáról, a szűk környezetünk élet képeiről. Családról és nemzetről, úgy, ahogyan ő érezte. /
/ Mindig azt mondta, az ő mozgató rúgója a hazaszeretet. Azt nem tudom, hogy másnak mit jelent a haza, nekem másom nincsen. A versírást édesanyjától örökölte át, aki szabad óráiban ugyancsak írt verseket. A szűkebb körünkben ismerik a verseit az emberek, és szeretik. Ha megkérdezem tőlük, csupa jót mondanak, és vannak, akik meg is siratják. Azokat jobban szeretik, amik dalolászhatók, és ezek nekem is jobban tetszenek. /
/ Amíg élt, nagy vágya volt, hogy a verseit könyv örökítse át az utókornak. /
/ Egyetlen nagy kérése volt, hogy ha kiadják a verseit, Wass Albert neve, meg az arcképe szerepeljen a borítón, Jánosom őt rajongón szerette. /
/ Az utolsó lélegzetéig mellette ültem, a kezét szorítva. János tudta, hogy az életkora parancsoló. Azt mondogatta, hogy tudatába került az élet végességének, verselve is készül a végső búcsúzásra. /
/ Írt, verselt, ezek voltak a mozgató rugói. Halálakor egy kockás füzet volt az ölében, meg egy golyóstoll. Bakonyváriné Jolán
