Lunantrópia

Arra eszméltem, hogy nem tudom a lábam kinyújtani. Kétségbe esetten tapogattam a combomon a fegyverem helyét, rohadt életbe... 

Hajnalodott. Vastag köd burkolta be, és nyelte el a szemközti hegyeket. Tüske tetejű domborzat a reggeli fényben kísértetiesen nyúlt a sárga égbolt felé. Sikítva szúrt a nap fénye át a ködön, szórta mindenre aranyát. Szép volt, de ha a tekintet lefele irányult, döbbenet fagyott az arcra. Halott vidék. Zúzott épületek a háború nyomáról árulkodtak, ezeket tarkította a semmiből kinővő kocka-tömb építmények sápadt szürke árnyai, kettéhasadt hidak, tátongó aknák, beszakadt alagutak. Mindenhol a halál fújta kietlenség kavargó násza a porral. A város felett és alatt szó szerint ég és föld az élet…