Egy különleges világ tárul fel előttünk, ami tulajdonképpen valami közbenső mező, szokatlan észlelési sáv, ahol a gondolat még nem vált kimondottá, csak érezzük, ahogyan hatalmába kerít bennünket. Ez az érzés az a felismerés, amire nincs még definíció. Mint az álom és ébrenlétközött, úgy lebegünk a szavak kimondása előtt, amikor még keressük, mit hogyan fejezhetnénk ki és nem találunk elfogadható válaszokat. Itt nincsenek végletek, minden önmagába fordul vissza. Nincs kint és bent, csak sejtjük az árnyalatokat, átmeneteket, a ráhangolódást valamire. A dolgok nem megtörténnek, hanem megmozdulnak, a jelentés soha sincs igazán lezárva. Minden rezeg, minden zümmög, még minden megtörténhet, de bármit választunk, később az életünk megváltozik tőle.Emmanuelle Mahlappe nem ad képet az általunk észlelt világról, hanem megpróbál finoman terelgetni, a belső, még feltáratlan énünk felé. Nem a díszleteket énekli meg, hanem magát a ráhangolódás állapotát. Amikor két világ közt lebegünk. Amikor már elindult valami de még nem érkezett meg. Hogy milyen fontos az erre irányuló figyelem, azt mindenki maga döntheti el, mint azt is, hogy mennyire figyel ezekre a név nélküli sávokra, a varázslat pillanataira.
