Nem születtem költőnek; orvos akartam lenni, majd színésznő, végül logopédus lettem, a való világ problémáival küszködő, gyógyító pedagógus.
A költészet szeretete azonban végigkísérte az életem. 40 éves korom után ragadtam „tollat”, eleinte talán csak öngyógyítás céljából, miközben gyerekek százai gyógyultak a kezem alatt. Megszülettek az „Egy terapeuta naplójából” versek (Janóka, Indigó aura stb.). Apám, majd anyám elvesztésével tovább nőtt „íráskényszerem”. Az élet választ váró kihívásaira egyre gyakrabban ültem a klaviatúra elé, az internetes irodalmi portálok természetes közegemmé váltak.
Nyitott szemmel járva a világban, látva társadalmunk, benne a pedagógus társadalom gyógyításra váró, mély sebeit, születtek meg többek közt A hidak védelmében, Rémálom, Akkor is c. versek.
Életünk előrehaladtával gyakrabban nézünk vissza, „mint a régész, ha amfórákat talál”.
Visszatekintünk mind a megtett útra, és bízunk benne, hogy életünk nem telt el vállalható, maradandó dolgok nélkül.
„ha mondják, meghaltam, ti mégse higgyétek,
jóhiszeműek, de hazudnak szegények,
nem haltam meg, a mindenséggel utazok,
ha majd csend hull, mint puha hó itt és amott.”
(Hóesésben)
Az Emlékek hálójában c. verseskötet 20 év verseinek válogatása.
Kelemen Évi
