Na igen..., nem volt kellemes SaintGermain-ben, noha az előszoba, ahol több mint egy órát várakoztattak bennünket, szép empire stílusú volt, amit nagyon megcsodáltam. Végre kinyílt az ajtó, és a tárgyalóteremben találtuk magunkat. Hosszú asztal körül ott ültek a győztesek: Clemenceau roppant ősz fejével és rozmárbajszával, Lloyd George fátermörderjében és az olasz Orlando. Nekünk állnunk kellett. Egy diplomata egyenruhába öltözött fiatalember hozzám fordult és átnyújtott egy dokumentumot. A békeszerződés volt az. Pontosabban szólva a békediktátum. Elolvastam a német változatot. [
] Nem vagyok szentimentális, de elhomályosodott a szemem. A teremben feszült csend volt, amikor előhúztam egy térképet a táskámból. Rámutattam arra a keskeny sávra, amely Magyarország nyugati határánál húzódott. Előadtam, hogy a területet túlnyomórészt németek lakják, és utaltam Wilson 14 pontjára a népek önrendelkezési jogáról. A nagyok hallgattak. Clemenceau valamivel nagyobb odafigyeléssel állt, miközben Lloyd George álmos hangon néhány szót váltott a titkárával. Mit tudtak ezek az emberek KözépEurópa földrajzáról?! Amikor a mondandómat befejeztem, Clemenceau a mögötte álló férfihoz fordult. Bene volt az. Megrántotta a vállát, de nem látszott elutasítónak velünk szemben. ťBonŤ mondta Clemenceau, mire Lloyd George szemmel láthatóan felélénkült és egyetértőleg bólintott. Az olasz ugyancsak jóváhagyóan biccentett. A területsávot Ausztriának ítélték [...] E szavakkal emlékezett Karl Renner egykori osztrák kancellár az első világháború utáni béketárgyalások körülményeire. Pontosabban a diktátumra, amely a számos veszteség ellentételezéseként Ausztriának juttatta a semmiből megteremtett Burgenlandot. A háborúk végén osztozkodni szokás. Vagyonon, területen. A győztesek kapnak, a vesztesektől rendszerint elvesznek. De vajon hogyan tesz szert egyik egyik vesztes a másik birtokára? Milyen okok húzódtak meg a magyar részről csak hullarablásként emlegetett nyugatmagyar kérdés mögött, és m
