A helsinki emberi jogi elvek elfogadása érzékeny pontjukonérintette a kommunista diktatúrákat, amelyek sem jólétiígéreteiket, sem az igazságosabb társadalom megvalósításáratett ígéretüket nem tudták beváltani, holott ezekre hivatkozvakárhoztatták jogfosztottságra alattvalóikat. Az 1987és 1990 között végbement kelet- és közép-európai rendszerváltásokegyik legfeltűnőbb jellegzetessége ugyanis éppenaz volt, hogy a hatalom gyakorlói egy idő után kifogytak aszavakból. Már önmaguk számára sem tudtak értelmes magyarázatotadni arra, miért is kellene érintetlenül hagynihatalmi privilégiumaikat. Ahogy fogytak a szavak, úgy csökkentaz elszántságuk is arra, hogy erőszakkal állják útját ademokratikus folyamatoknak, mint ahogy tették ezt 1953-ban Berlinben, 1956-ban Budapesten, 1968-ban Prágábanvagy 1981-ben Varsóban.Nem kevésbé fontos rámutatni arra, hogy az emberi jogidoktrína térhódítása nemcsak a hatalomra, hanem a hatalomellenzékére is hatással volt. Részben kiszorította, részbenúj keretbe ágyazta a hagyományos antikommunista érvkészletet.Az emberi jogi alapon álló kelet- és közép-európaiellenzék nemzeti függetlenséget követelt ugyan, de nem volt(szükségképpen) nacionalista. Kiállt a kisebbségek jogaiért,de ugyanakkor hárítani tudta az irredentizmus és a nemzetisovinizmus vádját, mert a kisebbségi jogok követelését ademokratikus jogok és intézmények követelésével kapcsoltaössze. Kiállt a vallás szabadsága mellett, de nem volt klerikális:ragaszkodott az állam és az egyház szétválasztásához.Szembefordult a hatalomgyakorlók privilégiumaival, dementes volt a faji/etnikai, vallási vagy társadalmi elitizmustól,arisztokratizmustól. Világossá tette, hogy nem pusztána hatalomváltás, a hatalmat gyakorló elit lecserélése a célja,hanem a politikai közösség újraalapítása. Mindezzel olyankeretet kínált, amellyel a nyugati demokráciák közvéleményeis kételyek nélkül azonosulni tudott.
