Egy hosszabb utazás közben beszédbe elegyedtem korunk fiatal képviselőjével. Sok minden szóba került. A családjával való nehéz viszonya, az álláskeresés reménytelensége, a lányokkal átélt csalódottsága. Dőlt belőle a panaszáradat. Nem is sejtette mennyire nem egyedi gondokat osztott meg velem. Bármely másik kortársa hasonló problémákkal küzd. Mégis volt egy mondata, amely miatt emlékezetes maradt számomra. Amikor már úgy érezte minden sérelmét elmondta, felsóhajtott. „Jó lenne az élethez egy könyv. Mikor és mit kell csinálni
Miközben hallgattam, azon gondolkodtam, hogyan juthat el egy fiatal a kétségbeesésnek erre a szintjére, felnőttkorának küszöbén. Mert ezt éreztem rajta. Tele kellene lennie tervekkel, lázadással, lelkesedéssel. Felnőtt. És nem tudja merre tovább. Vele, és a kortársaival van baj? A társadalommal, amelyben él? A szüleivel, akik nem, vagy nem jól nevelték az életre?
Elindult a fejemben egy igen szerteágazó gondolatsor. Napok, sőt hetek múlva sem hagyott nyugodni.
Egyszer csak úgy éreztem, le kell írnom. Fogtam egy spirálfüzetet írtam, és írtam.
