TÜKÖRHOMÁLYBAN - VERSEK

„Az utak valahol összeérnek…” – ezzel a sorral indul Aknay Tibor verskötete. De vajon honnan jönnek az utak? Az időből és a térből? És a tükörben találkoznak? Bonyolult dolog ez, a Tér és az Idő végtelen utat indít a világtükör felé, mert a világ a tükrök végtelenje. De Aknay költő és nem filozófus, gondjai és gondolatai mélyek és megtöprengtetők. Belőle fakadnak, és a végtelenbe tartanak. A világ mindenki világa, Aknayé is, és az olvasóé is, csak meglátni kell, megérezni, elfogadni a tükrözést. Aknay „tükre” fényesen tükrözi a végtelen Teret és a végtelen Időt. A Tér élőit és az Idő emlékeit. Az Édesanyát, a voltakat és a társakat. A természet élővilágát: a madarakat, az erdőket, de a tengereket és az áttöprengett órákat. Az esztendő fordulását és az évszakokat – ők mind a barátai és küzdőtársai Aknaynak, ahogy az olvasónak is. És minden személy, jelenség mögött (vagy éppen előtte) ott áll Isten, a lét és a nemlét irányítója, törvények és határok őre. A rövid versek mormolni valók, sóhajtással lehet hitelüket igazolni. A hosszabbak pedig messze és mélyre nyúlnak: Térben és Időben. Napfényben és tükörhomályban. (Lukáts János)