Amint a feleségem terhességi tesztjén megjelent a második csík, nem volt kibúvó, be kellett látnom, felnőttem. Gyerekkoromban utáltam, hogy mindenki nekem parancsolgat, én is szerettem volna valakit, akinek megmondhatom, hogy mit egyen, mit vegyen fel, mikor menjen aludni. Amikor azonban rádöbbentem, hogy hamarosan megszületik az, akin kiélhetem uralkodási hajlamaimat, már nem is vágytam különösebben erre a szerepre. Megrettentem a feladat nagyságától, és csak sajnálni tudtam azt a csöppséget, aki egyszer engem tekint majd a példaképének. Szorongásomat csak erősítették azok a jelek, amelyek előrevetítették addigi életem teljes felfordulását. Párom növekvő pocakja, a házimunka újrafelosztása, a lakás átrendezése, a bababútorok és ruhák beszerzése sejtette, hogy kilenc hónap múlva a kényelem, a nyugalom és az anyagi biztonság kifejezések tartalma számomra jelentősen átalakul.A babavárást tehát akár próbának is felfoghatjuk, amikor kiderül, mennyire strapabíró az apuka. Hogyan viseli a szeretett nő hangulatváltozásait, az ismerősök és barátok hasznos és haszontalan tanácsait, a szülésre felkészítő tanfolyamok rémisztő gyakorlatait. Nekem hatalmas segítséget jelentett, hogy leírhattam örömeimet és gyötrődéseimet egyaránt, ami most napvilágot lát. Talán akadnak olyan sorstársaim, akik erőt meríthetnek belőle, hogy ne gyenge anyámasszony katonájaként, hanem férfiasan tökéletes apajelöltekként álljanak a szülőszoba ajtajában.
