NINCS BESZÉDÜLÉS

Tandori Dezső új könyve nem­csak kiegészítése és folytatása a szer­ző korábbi műveinek, de összeg­zése és bizonyos értelemben tagadása, ha nem is megtagadása mindannak, amit Tandorinak a be­széd megbűvölt terében tartózkodó munkái megosztottak velünk. Nincs beszédülés: hozza nyilvá­nos­­ságra tudatosan vállalt kény­szer­helyzetét, a beszédről – mint legfontosabb írói eszközről – való le­mondás paradox gesztusát mind­járt a cím. Talán csak azért, hogy a könyv, ez a kivitelezésének kö­vet­ke­zetességében még a Tandori-élet­mű darabjai közt is példát­lan­nak mondható kísérlet már ténylegesen a szó felmentő aka­dálya – szokásos akadály­mente­sí­tése? – nélkül, a tárgyára való utalás egyértelműségével, sőt, a szimpla rá­mutatás kérdéstelen evidenciájával jelezze a kommunikáció Tandori számára végérvényesen gyanússá vált működésének problémáit, a be­széd szakadékos-megszakadt tör­té­netét. Igen, a Nincs beszédülés tele­raj­zolt (teleírt?) lapjain legalább két­féle történet nyomon követésére vál­lal­kozhat az olvasó-szemlélő. Egy­részről visszatérés, emlékeztető megállás ez, még egyszer, az életmű nagy, ihlető tartalmainál, a Tandori-mű állandóan idézet-közelben idő­ző tanúi, Ottlik, Mándy, Csehov vagy Simenon „szobrainak” elő­teré­ben, erőterében. A felrajzolás itt a szembenézés megszólítás – elemzés és analízis – nélküli lehetőségének aján­latát tartogatja. Másrészről, e raj­zok, e kinyilatkoztatás-előtti némaságukat felénk fordító arcok so­ro­zatai az elmondás jelenkori le­he­tő­ségeivel való számvetés ta­nul­ságát is hordozzák. Igaz, minden kö­vetelőző konklúzió, a visszavonulás kollektív érvényű jelentése helyett és mellett az egzisztencia „emberi hívás” (T. S. Eliot) előtti magára ta­lá­lásának esélye válik a könyv igazi, önfeledt élményévé. Tandori, a mű tematizálatlansága felé vezető hosszú útján – aforisztikus mon­dá­saiban, ideogrammáiban, és most, a portré kvázi-közvetlenségével - leg­­­főbb ambíciója, a semmit-mo­n­­dás korántsem semmitmondó le­hetőségeit vázol