Krúdy Gyula 1919-ben írta ezt az önéletrajzi ihletésű kis regényét, melyben írói mestersége, művészi érzékenysége már a legmagasabb fokon nyilvánul meg. Alig van cselekménye e kis történetnek, de a benne megrajzolt hangulatok, érzelmek és érzések oly mélyen átélten és oly súlyos intenzitással jelentkeznek, hogy alig van olvasó, aki ki tudná vonni magát e bonyolult hatás alól. Krúdy gyönyörűen festi a régi Nyírség tájait, életmódját, a régi szerelmeknek távolságtartó nosztalgiáját; s mindeközben oly hatalmas erejű zeneiséggel él, hogy a mondatoknak dallama akkor is az olvasó fülében fog zengeni, mikor már esetleg a cselekmény töredékeire alig-alig fog emlékezni. Krúdy mintegy tücsökzenében oldja fel e régi világ iránt érzett furcsa vonzalmát - s varázsa nyomán nemcsak egy már rég eltűnt világ körvonalai bontakoznak ki, hanem egy szenvedő lélek akár mainak is nevezhető lélektani útkeresései.
