Kilencvenegy évesen, 1981-ben halt meg Molter Károly, a két világháború közötti erdélyi magyar irodalom egyedülálló humorú elbeszélője, regényíró, kritikus, a Helikon Íróközösség tagja, aktív pályája utolsó szakaszában a Bolyai Tudományegyetem német tanszékének professzora.A személyes emlékek sora a szerző diák-korával és Ady Endrével kezdődik, majd megelevenednek az erdélyi irodalom hőskorának szereplői ismerősök és ma már ismeretlenek (Karinthy Frigyes, Kemény János, Kosztolányi Dezső, Kuncz Aladár, Móricz Zsigmond, Tamási Áron, Tompa László - Haják Károly, Gulyás Pál, Osvát Kálmán), s a kötet utolsó írásában öregkori önmagát láttatja a görbe tükörben, amint romló memóriával, sok-dioptriás pápaszemmel, de hálistennek még jó egészségben jár-kel a világban.Novellásköteteinek írásai nem egyszer valamilyen anekdotából indulnak ki, ezt fejlesztették igen találó jellemképekké, illetve a kisvárosi társadalom jellegzetességeinek bírálatává írta róla összefoglaló művében Pomogáts Béla. Ez az anekdotaiság lényegi jegye közel fél évszázad után most újra kiadásra készített kis kötetének is, azzal a különbséggel, hogy itt az írások célpontja az író, saját maga. Amint a hozzájuk írott bevezetőben ő maga írta:
a megélt történeteket keresem, írócéhbeliek, szerkesztő-barátok, művészemberek, tanártársak emlékét őrzöm meg, kerekítek róluk amolyan portrékat, fölidézem alakjukat és szellemük árnyékát az élet egy-egy keserves vagy groteszk, szomorú vagy vidám pillanatában.
