Roska Márton (18801961) az erdélyi tudománytörténet utolsó századának szakkörökben máig számontartott, a nagyközönség által viszont alig ismert személyisége. Tekintélyes életműve okán a korszak egyik legtermékenyebb régészének nevezhető, de számottevőek néprajzi kutatásai is. Csaknem minden régészeti korszak kutatásában tartós nyomot hagyott, de ő mindenekelőtt ősrégésznek tartotta magát. Neki köszönhető az erdélyi paleolitikum legelső emlékeinek kétségtelen azonosítása (Csoklovina), és nagyarányú, példás ásatásaival (Perjámos, Pécska-Szemlak, Ottomány, Gyulavarsánd) felállította az Alföld keleti peremének ma is érvényes bronzkori kronológiáját. A maga (Vajdahunyad, Várfalva, Marosgombás) és pályatársai feltárásainak tanulságait leszűrve, elsőként állította: régészetileg igazoltnak tekinthető, hogy a magyarság már a honfoglalás idején megszállta Erdélyt. Az archeológiai kutatások következtetéseinek megfogalmazásában segítségére volt néprajzi érdeklődése; gyűjtőútjain főleg a Szamos-vidék népéletét tanulmányozta. Régészeti munkásságát számtalan tanulmány jelzi, néprajzi gyűjtéseinek termését ellenben alig közölte, az általa gyűjtött tárgyakat múzeumok polcai őrzik. Viszontagságokkal teli életének egy rövid szakaszában az 1920-as években a műemlékvédelemnek is áldozott. Vincze Zoltán, e könyv szerzője az, aki életútjával példázza, hogy nincsenek elveszett álmok, csak feladottak és azt, hogy az igazi küzdő legfontosabb ismérve nem a harciasság, hanem a hűség és az állhatatosság. Nem volt merész, lázadó alkat. Szerénységét és visszafogottságát őrzöm, amikor emlékezetemben felidézem, ahogyan barna öltönyében, mindig sietős, apró lépteivel, osztálynaplóval a karja alatt végighaladt az iskola folyosóján. (...) Kutatásai területét a századforduló és a 20. század első két évtizedében a Pósta Béla régészprofesszor által megálmodott és kinevelt erdélyi magyar régészeti iskola története, valamint Roska Márton személyén keresztül annak utóélete képezte. E témát a rá jel
