Egy régi kastélyban Ansbachban, az őrgrófok kecses reneszánsz kastélyában bolyongok, melyben annyi aranyos terem van, hogy mire végére érek, kifáradok, mint egy távgyaloglástól. Az angolok, akik velünk járják a kastélyt, föl vannak háborodva. Vezetőnk csak németül tud. Ők viszont egy kukkot se tudnak németül. Ezért a vezető úgy igyekszik segíteni magán, hogy továbbra is németül ugyan, de tagoltan és kiabálva beszél az angolok felé, mint a hülyéknek vagy süketeknek szokás, abban a reményben, hogy így talán megértik őt. Ezen mindannyian röhögünk. Svájci terefere . Az emberek roppant becsületesek. Utánam hozzák felöltőmet, melyet elhagytam egy padon. Ha vásárolok valamit, meg se kell olvasnom a pénzemet. Sohase adnak vissza kevesebbet. Ez megnyugtat. De többet se adnak vissza. Ez viszont lever. Az újságokban hirdetést tettem közzé, melyben egy teljesen megbízhatatlan csirkefogót keresek, ki a délutáni órákban kissé szórakoztasson. Itt szeretnék betegeskedni és meghalni. De élni lehetőleg egyebütt. Párizs. Könyvek, mindenütt könyvek. Mint nálunk régen, bő aratások idején a gabona, úgy hevernek itt a földön, a ponyván, s annyi van, hogy térdig lehet járni bennük. Elfoglalják a körúti aszfalt felét. Könyvek aratása, könyvek szüretje. A Szajna-parton vettem egy Károli-bibliát, magyarul, 1760-ból, egy frankért. Ünnepnapokon, éjszaka is nyitva állnak a kirakatok. Akárki turkálhat bennük, olvashat, villanyfénynél ingyen. Még senkinek se jutott eszébe, hogy ellopjon egyet is. Miért? Talán mert nem kell nekik a könyv? Ellenkezőleg, épp azért, mert annyira kell itt a könyv, mindenkinek. A szerző, Kosztolányi Dezső (1885-1936) író, költő, műfordító, kritikus, esszéista, újságíró, a Nyugat első nemzedékének kiemelkedő tagja. A kötet műfaja szerint útirajz. Mivel a szerző egyszerre volt regényes utazó és profi irodalmár, élményei és akkurátus megfigyelései azonnal írói nyersanyaggá váltak a kezében.
