Valahogy minden egyre nehezebb. Nehézkesebb. Például: örülni bárminek is. Valahogy egyáltalában nem könnyű. Ezek itt, ebben a kötetben, dadogós versek. Néhol a szavakat sem mondom ki, a szavakat sem mondom végig. Mint amikor képtelen vagy bármit is megtenni. Elkezded, és feladod. Merthogy egyre szomorúbb minden. Idézhetném Ottlikot. Fél szavakból is értjük egymást. És lehetne mindez akár összekacsintás. Nem mondom végig a szót, mert minek?, úgyis tudod, mire gondolok. Lehetne így is. De nem erről van szó. Ez a típusú dadogás inkább reménytelen. Persze, mégis ott a remény, ahogy mindenben ott van. Hiszen valamit elkezdek kimondani. És akkor talán hiszem is, hogy sikerülhet. Ha már belekezdtem. Dadogok, a dadogás verssorrá alakul, az a sok olyasmi, ami töredék, verssé áll össze. Dadogós verssé. Azt írom valahol, hogy dadogok, mint a szélütött, csak nyögök, ugatok. Igen, így pontos. Családi kép, családi emlék. Voltak ketten is mellettem, körülöttem, akik csak ilyen módon tudtak megszólalni életük legnehezebb periódusában. Ez a verssor róluk szól. Szótöredékekkel, gesztusokkal is lehet üzenni. A vers üzenet, kommunikáció. Ha dadogós a beszéd, akkor dadogós a vers. Azok ketten, akik olyannyira fontosak voltak, már nincsenek. Mégis, egyre inkább jelen vannak. És akinek ezeket a verseket ajánlottam, ő is tudja, ő is őrzi és érti mindazt, amit ők ketten örökül hagytak, nekünk. (Petőcz András)
