Kenéz Ferenc úgy lett költő, úgy vált egy tagadhatatlanul egyéni, senkivel össze nem téveszthető költészet birtokosává, hogy valójában nem akart (a hagyományos értelemben) költő lenni. Azt égette billogként magára s ettől sohasem szabadult , hogy kíméletlen fogalmazással, egyéniségét csaknem fejszével faragva, a költészetet nem szakmai, hanem élettani kérdésként élje meg. Mikor verset írt, a saját életét akarta létrehozni. Szülővárosa, Nagyszalonta, számára olyan hely volt, ahonnan az ember repülni kívánkozott. E líra nehezékét , amelynek révén, paradox módon szárnyalni is tud valójában a szociografikus valóság adja. A mítosz, mint metaforikus bőség, meglengetheti a valót, de igazán a föltárható rejtezésben jelenik meg iszonytató félelemmel a valóság. A vérzuhatag, amely rátelepszik az ember mindennapjaira, a társadalmi és a magánéletre, a munkára, a családra, a szerelemre. A költő ezt a valódi és szimbolikus vérzuhatagot mint mámoros emléket jeleníti meg, s amit létrehoz: első osztályú, kikezdhetetlen, van sodrása, lendülete, fölhajtó ereje.
