Ambrus Zoltán a XIX. század végének, a XX. század elejének egyik legjelentősebb prózaírója volt, erős színházi érdeklődéssel, 1917 és 1922 között a Nemzeti Színház igazgatója. Jászai Mari pedig a magyar színháztörténet emlékezetes tragikája, a drámairodalom fontos női szerepeinek megformálója. A kötet 1885-ös levelezésüket és annak utóéletét tartalmazza. Párizsi találkozásukról Jászai később annyit örökített meg emlékirataiban, hogy Londonból fellépését elhalasztva utazott Ambrushoz, aki azt írta neki, megvakult. Valójában Jászai Ambrus után érkezett meg először Párizsba, néhány napot együtt töltöttek, majd áthajózott a Csatornán. Onnan tért vissza másodszor is a francia fővárosba bő két hét múlva, de nem a vakulás miatt, hanem Ambrus hívására. Leveleik érzelmi világukat tükrözik: rokonszenvet és távolságtartást, fellobbanó vágyat és kétkedést, rezignáltságot és féltékenységet. Közel hozzák a színésznőt, aki a magánéletben is szerepeit játssza, és az írót, akit nem engednek korábbi tapasztalatai. S Ambrus párizsi tárcái azt is megmutatják, miként lehet egy érzelmi kudarcon túlemelkedni, hogyan teremt a személyes veszteségből feloldást az irodalom.
