Lángoktól ölelt kis országból lettünk a világháború végére utolsó csatlós. Még jegyrendszer szerint vártunk a napi betevőre, ám sorban állás közben a csalánfőzelék és a szalámitaktika receptjét is megtanultuk. Építettük a béketábor erős bástyáját békeharccal, békepappal, békekölcsönnel. Közben fokozott éberséggel penderítettük ki sorainkból a Tito-bérenceket, a munkásárulókat és a klerikális reakció uszályába kerülteket. Szorgalmasan tanultuk az újbeszél kulcsfogalmait: apparátcsik, csasztuska, drúzsba, gimnasztyorka, kulák, kolhoz, káder, komisszár, málenkij robot, nacsalnyik, sztahanovista, ukáz, usánka. Az igyekezet honoráriuma: csengőfrász. A szorongásokat Molotov-koktélokkal próbáltuk oldani, s ettől rögvest kiérdemeltük a szabadságharcos nemzet titulust. E randalírozásnak gyorsan véget vetettek a pufajkások. Maradt a Kis lak áll a nagy Duna mentében
. Aztán mégis nekibuzdultunk, s mi lettünk a láger legvidámabb barakkja. Amikor e barakk eresztékei kezdtek szétlazulni, újra nekibátorodtunk és kiütöttük az első téglát a Falból. Nyelvtudásunk maradékával meg sóhajtottunk egy utolsót: Tovarisi konyec! Gomolygó ábrándképekkel kezdtünk zarándokolni Európa napnyugati fertálya felé. Ám a többségnek a napi rezsire sem tellett. Mintha rendszert könnyebb lett volna váltani, mint demokrácia-valutát. A hátramaradók lettek a század- és ezredfordulóra a letűnt közelmúltat visszasíró, nosztalgiázó panelprolik. Mi minden belefért a Duna és a Tisza középső folyása mentén a rövid huszadik század második felébe?
