Amikor régóta nem látott ismerőseimmeltalálkozom, megemlítem,hogy írok. Egykedvűen veszik tudomásul.Ám amikor hozzáteszem,regényeket, a szemükben felcsillanaz érdeklődés. Tényleg? Azt hittemszakkönyvet, válaszolják. Igen, azrendben lenne. Ám a regényírástnem várta tőlem senki. Még magamsem. Az írás nagy felelősség, legalábbakkora, mint a betegekkel való foglalkozás.Amikor gyógyítok, a testnekvan szüksége a tudásomra, a történeteimmelpedig az emberek lelkéhezszeretnék eljutni. Az élet furcsafintora, hogy az én lelkemet is egytörténet érintette meg, amit hirtelenötlettől vezérelve megírtam. Azótaegyik könyv a másikat követi. Csakleülök a laptopom elé, hallgatom a zenét,és lassan elkezdenek jönni a gondolataim.Aztán gyorsul a tempó, ésén belemerülök a témába. Olyan ez,mint amikor a repülőgép egyre gyorsabbangurul a kifutón, majd hirtelena levegőbe emelkedik. Élvezem a repülést,és ezt a pillanatot szeretema legjobban. Élvezem az írást, és mindenpillanatát szeretem. A leszálláspillanatát is szeretem. Az írásban eza könyv kiadásának pillanata. Itt van,elkészült, átadom, odaadom a történetet.Az izgalom most kezdődik! Milesz a sorsa, hogyan fogadja majd akedves Olvasó?
