Szilágyi István kolozsvári magyar író elsősorban prózaíróként, de talán leginkább regényíróként ismert. Kevésbé ismert ha egyáltalán az Szilagyi Istvan közírói, publicisztikai munkássága. Az a termés, amely csaknem fél évszázad alatt, az 1963-tol 2010-ig terjedő idő során halmozódott fel újságírói, szerkesztői műhelyében a Helikonban. A Kő hull apadó kútba, Hollóidő, Agancsbozót és Messze túl a láthatáron fémjelezte életműsorozat legújabb darabja a szerző válogatott publicisztikáit tartalmazza, amelyeknek egyik, ha nem legfőbb fókusza a sokországos magyar irodalmi haza. Olvadáskor megpattan a jégpáncél, a folyó zajlani kezd. A jégtáblák egy része rohan a sodrással, mások nehezen szakadnak el a partoktól, elmaradoznak, távolodnak a többitől. Valahogy így néz ki ma Európa keleti térsége. Mi sem természetesebb, mondhatnánk, hiszen a tegnapi együvé tartozást a dermesztő Szarmata tél, vagy még inkább a szibériai biztosította másfél emberöltőnyi időre. Miután hát elkezdődött a zajlás, halad, sodródik mindenik saját ereje és vonzódása szerint új hovatartozások felé. Igen, ez bizonyára így természetes, a baj csak az, hogy a magyarság anyaországtól elszakadt nemzetrészei más-más jégtáblákon egyensúlyoznak, inognak; nagyobb részük ama elmaradozókon, távolodókon. A törésvonalak persze rég kirajzolódtak, előrevetítődtek még az első világháborút követően, mikor az ország területének kétharmada elveszett.A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján viszont, amikor a legutóbbi zajdulásra sor került, és szabadabban mozoghattunk, úgy gondoltuk, szorosabbra húzhatókká válnak szellemi együvé tartozásunk szálai, függetlenül attól, hogy hol cövekelődtek országhatárok közénk reménykedni kezdtünk, ezzel, ha föl nem is oldódnak, ám az ezredvégre valamelyest enyhítődni fognak azok a bizonyos Trianon-traumák.
