Nézem a borítón lévő képet és újra elgondolkodom. Vajon így nézett ki öregapám meg az a szomszédasszony, amikor 45 tavaszán átszekereztek a városlődi viadukt alatt? Soha nem fogom megtudni. Mint ahogyan azt sem, hogyan értek haza szomorú rakományukkal abból a Rába parti faluból. Honnan is tudhatnám!? Alig-alig figyeltünk oda, amikor az öregek arról a régi háborúról beszélgettek. Ráadásul előttünk, gyermekek előtt, a legszörnyűbb részeknél le is halkították a hangjukat! De a kitörölhetetlen emlékmorzsák lassanként mégiscsak egymásra találtak és regényes történetté formálódtak a tollam alatt, hogy az utánunk jövők is megtudhassák milyen volt a veszprémi szegényemberek sorsa a háború előtt, alatt és után.
