A nyelvöltögetés az értelmező szótár szerint ártatlan csúfolódás. De vajon ártatlan csúfolódás-e akkor is, ha a költő nem a testrész-nyelvet, hanem a beszélt nyelvet öltögeti, tekergeti, ha a szavak, nyelvi klisék jelentését visszájára fordítja, ha a vers nyelvi anyagában rejlő humort, iróniát és öniróniát úgy beszélteti, hogy az esetleg fájhat is valakinek? A 2025-ben 90 éves Tőzsér Árpád Kmpc c. kötetében ugyanis inkább erről van szó, s nem jámbor csúfolódásról. S arról, hogy a hozzá hasonló idős emberek esetében a nyelv már többnyire a cselekvés egyetlen eszköze. Megfejtendő talány, hogy Tőzsér miért most, idős korában (mikor más költők már szinte csak a létezés s a vég kérdésével foglalkoznak) fordul a tragédiától teljes létével a komédia, az irónia, a humor versképző erejéhez. A versek beszélője mintha már valahol túl, kívül volna az evilági időn: egyfajta meta-értelmi mezőből nézi saját és mások életét, saját és mások eszméit, életvitelét, verselését. Onnan, ahonnan már a tragédia is mulattató komédiának látszik.
