Ha jól emlékszem 1989, vagy 90 nyarán, egy szervezett túra alkalmával életemben először jártam a Kőszegi-hegység legmagasabb pontjánál, az Írott-kőnél. Kőszegi lévén a családi elbeszélésekből már sokat hallottam a hegyről, a csúcson lévő kilátóról és az onnan nyíló kilátásokról: keletre és nyugatra egyaránt. A kilátásból azonban ekkor még továbbra is csak hallomás maradt, hiszen annak ellenére, hogy a határt jelentő szögesdrótot már felszedték, a kilátóba még nem lehetett felmenni, mert osztrák oldalon állt. Határmezsgyén voltunk. Előttünk a nyugatra nyitás és az átjutás, ez esetben a feljutás és a szép kilátások reménye, de egyben a megterhelt történelmi örökség még mindig határt szabott a szabad cselekvésnek: lent és kint kellett maradni.Amikor befejeztem e munka alapjául szolgáló doktori értekezésemet, eszembe jutott ez a személyes történet, s az, hogy mennyire meghatározta generációnkat a határmezsgyén való átjutás szükségessége térben és időben egyaránt. Azóta persze mindenki felmehet a kilátóba, magyar és osztrák oldalról egyaránt, s azóta az otthon maradt kőszegiek egy része is a másik országban keresi a kenyerét, de kérdés, hogy túljutottunk-e minden tekintetben a mi sajátos közép-kelet-európai határmezsgyénken? Mennyi emléket, emlékezést, s egyben tanulságot viszünk magunkkal, vagy éppen hajítunk a feledés folyójába? Egy korszakváltásról írni, főleg ilyen testközelből nagyon nagy kihívás, olykor veszélyes is. Főleg egyházi kontextusban, ahol annyira hajszálvékonyra tud összehúzódni az igazság és a feltétel nélküli megbocsátás feledéssé lett határmezsgyéje. De mégis úgy tűnik, hogy megéri kockáztatni, mert a múlt örökségének megismerése hozzásegíthet a jövő lehetőségeinek felfedezéséhez, ahhoz, hogy ilyen vagy olyan történelmi tapasztalatokkal, a veszélyforrásokat megismerve, a hitvalló és igazsághoz ragaszkodó felmenőktől tanulva, reformátori és protestáns bátorsággal változtatni merjünk. Ehhez a változtatáshoz, újragondoláshoz kíván szempontokat adni e
