"Elindulok a Négy Szabadság parkjából, felmegyek a kompra, az East River másik partján a menyem, Lili jön elém. A nyakába akasztott kenguruban az anyukájához tapadva ott gőgicsél boldogan, elégedetten a legkisebb unokám, Franka. De jó, hogy nem fogják tökfej hazugságokkal tömni a fejét, hogy nem rendőrtábornokok fogják meghatározni, hogy mit tanuljon, mit olvasson. De milyen rossz, hogy nem susoghatom a fülébe, szinte esti imaként, ahogy negyvenegynéhány évvel ezelőtt Fanni lányom fölébe mormoltam Weöres Sándor szavait, a Hold fohászát: Bibic-csibe, halljad, űz engem az éj!'1956. november 4-én arra ébredtem, hogy az otthonunk felett repülőgépek vijjognak, az utcáról szórványos lövöldözés hallatszott. Nyilvánvaló volt, hogy a szovjet hadsereg megtámadta, megszállta Budapestet, hogy a forradalmat, amely demokratikus szocializmust ígért, a Szovjetunió katonai ereje megsemmisítette. Kinyújtóztam az ágyban, és magamban elmormoltam: a kommunizmusnak semmiféle változatában nem fogok hinni. Ezt az ágymélyi fogadalmat, amelynek nem volt tanúja, sikerült megtartanom. A következő hetekben röpcédulákat ragasztottam a házak falára, telefonfülkékbe. Amikor letartóztattak, az ijesztgetések, fenyegetőzések ellenére megtagadtam, hogy besúgó legyek. 1970-ben bekapcsolódtam az akkor szerveződő demokratikus ellenzék munkájába, 1981-től az engedély nélkül megjelenő Beszélő egyik szerkesztője lettem. Elvesztettem könyvkiadói állásomat, könyvesbolti eladóként kerestem meg a betevőt, de barátok között éltem, és nem kellett hazudnom. 1988-ban részt vettem Magyarország liberális pártja, a Szabad Demokraták Szövetsége megalakításában, országgyűlési képviselő lettem, de nem tudtam elfogadni, hogy pártom koalíciós megállapodást kötött a diktatúra uralkodó pártjának utódpártjával, így 1998-ban már nem indultam az országgyűlési választáson. Egy civil jogvédő szervezetet, a Magyar Helsinki Bizottságot vezettem: kiálltunk a migránsok", a fogvatartottak, a rendőri erőszak áldozatainak jogaiért:
