markolod a hazai földet, apró rögök peregnek az ujjaid közül. Megindul a könnyed, folyik a kezedre, folyik a földre, sós lé keveredik a fekete anyaggal, sár lesz belőle, sós sár, a sós lé beszivárog mélyen a talajba, szétterjed a felszín alatt, felborítja az ásványi anyagok egyensúlyát, kihat a biológiai sokféleségre, és mindez a te lelkeden szárad. Mert miért is jöttél haza, miért is örülsz annyira ennek, te kis balga, miért is hagyod, hogy a bizsergés és a melegség szétáradjon benned, ugranál inkább fejest a Dunába, hűtenéd le magad, és néznél szembe a valósággal, ami hideg, iszapos, zavaros és néha büdös is. De nem erről akartam neked beszélni, te megfáradt utazó, nem akartam örömében zsibbadó testedet elnehezíteni, nem azért, mert szeretlek, inkább szánlak csupán, mert oly sok mindent nem tudsz még, és annál jobban fog marni a felismerés, amikor már úgy tűnik, elég erős vagy, hogy elviseld.
