"Verset ma már csak önmagának ír az ember" - jegyezte meg egyszer egy felolvasói esten Kukorelly Endre. Ám Varró Dániel, Zalán Tibor, Parti Nagy Lajos példája azt mutatja, hogy mégsem. S ebbe a sorba tartozik Jónás Tamás is. Költői világában mazda dörmög a csöndre, viharcos a lélek, hisz megcsókolta a korcs halál, igaz, a kíntól néhány centire… És megtörténik a csoda: van, ami nincs. Még meglepőbb és szívmelengető, hogy a versek érthetőek. Szegény Prágai Tamás, aki egy egész könyvet, Hogyan olvassunk modern verseket? címűt szánt a kérdés megértésének és megmagyarázásának. Jónás Tamás lírájához nem kell posztmodern halandzsa-útmutató, versei letisztultak, emberiek. Engem a hetvenes évek Ladányi Mihályára (Csillagok kutyaláncon), vagy Nagy László Versben bujdosó című kötetére emlékeztetnek. Jónás Tamás versei, kora ellenére, formailag változatosak, lírája fegyelmezett, de indulataiban kamaszos. Most aztán ebből a verseskötetből megértheti mindenki, mit érzett Karinthy, amikor találkozott azzal a bizonyos fiatalemberrel. (Kerekes Tamás)
