A nápolyi kisemberek – halászok, cipészek, vendéglősök – színes, kedélyes életét némileg megváltoztatja, hogy az 1940-es évek végén valahonnan Kelet-Európából menekültek érkeznek ide, köztük egy titokzatos pár, a „szellem embere” és élettársa. A férfi végül öngyilkos lesz, s e tettének okait kutatják a pap, a rendőr, a hatóság képviselői. A regényben, mely valójában rejtett önvallomás, Márai arról szól, miért is érezte úgy, hogy el kell hagynia hazáját, vállalnia kell az önkéntes száműzetést, bármilyen keserű is az. E vallomás során érdekes képet rajzol a korabeli Magyarországról éppúgy, mint Nyugat-Európáról, az emigráns létről, befogadásról és kirekesztettségről, pártok és eszmerendszerek természetrajzáról.
