A lejtős, hínárral borított part csupa mozgás. Emberi alakok nyüzsögnek rajta. A majdnem egészen a mocskos partig elnyúló erdőből bukkannak elő, és mennek a víz, a zöld, mérgezett víz felé, nem félnek tőle, nem haboznak, nem érzik a bűzét, nem szédülnek, nem kételkednek, nem érintik bele a lábukat, hanem egyszerűen belegázolnak, egyik a másik után és egyre mélyebbre merülnek benne, derékig, mellig, nyakig, úszni meg sem próbálnak, és semmi nem mutatja, hogy lennének fájdalmaik, pedig a zöld folyadéknak már legelső érintésre marnia kell a bőrüket. Végül teljesen elborítja őket a víz, eltűnnek benne
Egyik a másik után
A nem túl távoli jövőben járunk, az egykoron hatalmas Oroszhon már csak halovány árnyéka egykori önmagának. A főváros és a fellázadt régiók közötti polgárháborút követően az ország romokban hever, a távkommunikáció és -közlekedés lehetőségei minimálisra szűkültek, a túlélők többsége vonatállomásoknál kiépített erődökben meghúzódva folytat mindennapos küzdelmet a tömegpusztító fegyverek toxikus utóhatásaival. A Széthullás után Moszkóviára zsugorodott birodalom keleti határa a Volga mentén húzódik; az immáron hajózhatatlan, mérgező vizű folyó egyetlen megmaradt (és ezáltal kiemelt stratégiai fontossággal bíró) hídját ez egykori jaroszlavli abroncsgyár helyén létesített Poszt vigyázza.Mi lehet vajon a másik oldalon? pontosan senki sem tudja. A kínzó kérdés Jegort, a Poszt parancsnokának tizenhét éves mostohafiát sem hagyja nyugodni. A reménytelen szerelemtől és zenészi ambícióktól fűtött rebellis kamaszt egyre jobban vonzza a halálos ködbe burkolózó vasúti híd, amely talán a kiutat jelentheti számára a helyőrség szürke féléletéből. Dmitry Glukhovsky legújabb könyve a Metró-trilógia világát kitágító posztapokaliptikus kalandregény, mely ugyanakkor egy égetően aktuális kérdést is tartogat olvasójának: milyen hosszú távú, talán jóvátehetetlen károkat okoz korunk egyre erősödő pszichológiai hadviselése; az az új, gyilkos erejű propaganda, amely a világ
