Végül is minden költő egyik alapvető feladata a tragédia megközelítése. Hogyan cserkészem be, mint holmi vadat, hogyan érintem, képes vagyok-e megszelídíteni, képes vagyok-e a szolgálatomba állítani, látom-e jobban általa azt az örvényt, azt a sivatagot, azt a parádét, azt a jóvátehetetlen pazarlást vagy veszteséget, amiben benne vagyok: vagyis az életet. Bakos András a manapság oly divatos, objektív és tárgyilagos alanyiság artikulációjával szemben a közösségi ethosz nyelvi formái felé fordul. Van én, van elbeszélő, de ez az én mindig valaki relációja miatt a valakikhez, valamiféle helyzetekhez való tartozás miatt működik. Szelíden, pontosan, különösebb erőfeszítés nélkül írja meg a társas drámát, a magyarok vizsláját, egy erdélyi utazás szorongató különösségét, egy szomszéd sistergő dühét, egy kápolna építésének körülményeit, a kiterített, idős férfitest kiváltotta emlékeket. Az élő és elfogyó emberi testeket, melyek Isten képmásai. De mintha szűk kézzel mérne szenvedélyt, érzelmet. Mintha kevesebbet adna, mint amennyi a lírai élményből kifacsarható. Mintha megspórolna dühöt, csalódást, vágyat. De nem! Mert egyszerre összeszorul az ember szíve. Hiszen ahogy halad versről versre az olvasó, rádöbbenhet, megkapott mindent, ami a katarzis szívveréséhez kell. Megkapott hazát, benne élő embert, múltat, jelent és jövőt, és egy tiszta tekintetet, aminek manapság annyira híján van a kor. (Darvasi László)
