Bennem már jó ideje egy gondolat, de ez idáig csak az érzékek határain bujdokolt, leskelődött, várt.
Most itt van és annyira megfogalmazhatatlan, hogy kénytelen leszek majd sok-sok szükségtelen és léha mondatot összehalmozni, kupacba rakni, hogy a végén rájöjjek minden erőfeszítés fölösleges. Mert ki merné egyértelműen megmondani, mi hajt előre bennünket? Mitől érezzük úgy, hogy tennünk kell valamit, amit még más nem tett.
{MORE}
Nincs esélyem. Írjak bár akárhány sort, valószínűleg egy sem lesz, ami csak megközelítené az igazságot. Ám mégis, a papír fehér, kietlen négyszögei betöltésre várnak, mint ahogyan a csend vár a szavakra, a női öl a falloszra, amint legtöbbünk lelkében vár egy vágy esélytelenül arra, hogy kielégítsék. Elébe megyünk hát, megpróbálunk valamit tenni. Bemocskoljuk a világot zajjal, tettel, árulással. Tönkretesszük, megosztjuk lényegétől, úgy, mint én, aki meglopom a papírlapok makulátlan fehérségét, s selejtté teszem őket, és e szüntelen rombolás közepette írógépkopogástól pusztulnak el hosszú estéim, álmos hajnalaim, hogy végül eljussak a szóig. Papírhalmokat becstelenítek meg, hogy a tiszta, egyenletes űrt, egy kuszábbra cseréljem.
Nos, nincs mire várni. Jöjjenek a szavak, fröccsenjen a nyál, a sperma, a vér, megannyi fölösleges jel a fehér négyszögek sivatagában.
