Nem igazán népszerű műfaj manapság az aforizma. Pontosabban szólva: az olvasóközönség kedveli és kitünteti figyelmével az ilyen törekvéseket, ám a szerzők – saját szempontjukból mérlegelve – nem tartják gazdaságosnak. Nem, hiszen egy-egy szellemes, találó aforizma megtarthat hosszabb, látványosabb, nagyobb presztízsű műfajokat is, tehát célszerűnek vélik novellába, színpadi jelenetbe, rádiójátékba stb. beleépíteni.
Soproni István éppenséggel fordítva cselekszik. Életének, tapasztalatainak, töprengéseinek „novelláiból” kiemeli az egy-két mondatnyi lényeget, vagy a terjengősebbnek ítélt „prózát” igyekszik néhány szóba sűríteni. A látszólag türelmetlen olvasó pártján áll, aki – reményei szerint – majd azután szentel több időt a probléma átélésére, ha annak tömör magvát mintegy inspirációként megkapta.
Ennek az intellektuális magatartásnak – akár az alkotás, akár a befogadó oldalát tekintjük – nagy hagyományai vannak Európában. A szerző ismeri és tiszteli ezeket a tradíciókat. Aforizmáinak
